Ma nagyon fáradt voltam, így korán eltávozást kértem Gáspártól, amit természetesen meg is kaptam. Úgy döntöttem, gyalog megyek be a kb. 2 km-re lévő szállásra. 22 óra körül indultam a jó fél órás sétára a már bőven dagadó Hold fényében. Lámpára nem volt szükség, ahogyan kabátra sem. Kellemes idő volt, köszönhetően a totális szélcsendnek, ami itt az Andokban rendkívül ritka. Olyan ritka, hogy eddig ilyet soha nem tapasztaltam.
Szinte döngtek a lépteim. Ezerszer tettem már meg ezt az utat, nem kellett a lábam elé néznem. A csillagokban gyönyörködtem és próbáltam felismerni a már megtanult déli csillagképeket: Centaurus, Tucana, az alig felismerhető Reticulum, vagy a végtelen hosszan hömpölygő Eridanus. Közben egy-egy fényesebb meteor húzott el lomhán, komótosan, ahogy nálunk a Tauridák szoktak. Jó volna ismerni a déli égbolt meteorrajait.
Megálltam és hallgattam a csendet. Olyan csend volt, amilyet talán még életemben nem hallottam. Még a szívverésemet is hallottam. A fülemben szinte zúgott a vér. Csak az út menti, sárga fémkorlátok pendültek olykor-olykor, jelezvén, hogy hűl a levegő.
Annyira belefeledkeztem a lenyűgöző látványba, szinte felriadtam, amikor halk neszt hallottam a hátam mögül. Erősen mereszteni kellett a szemem, hogy a vékonyka Hold ezüstösen bágyadt fényében észrevegyem, hogy egy sivatagi róka szegődött útitársamul, aki aztán egy kis étel reményében egészen az ebédlőig kísért.
Az ebédlőben sajnos semmi rókának való nem akadt már pár szikkadt zsemlén kívül, amit ő azt hiszem cseppet sem bánt. Boldogan szaladt zsákmányával.
Egy forró csokival még megajándékoztam magam, utána gyors zuhany (miután kitessékeltem a hívatlan látogatót a zuhanykabinból), majd nyugovóra tértem, nem bárányokat, hanem azt számolgatva, hogy hányat is kell még aludni, amíg hazaindulok.
A hívatlan vendégről készült videót itt tudjátok megnézni:
