Véget ért a mostani szervízmisszió Chilében, ami az utolsó pillanatban azért még tartogatott kellemetlen meglepetéseket.
A mai napi, és egyben utolsó beszámoló egy kis turpisságot rejt magában, hiszen ezt már az itthon biztonságában, kényelemben, a saját ágyamból írom. Ennek legfőbb oka, hogy az LCO-n töltött utolsó éjszaka igencsak besűrűsödtek az események (erről majd alább, részletesen), a 14 órás repülőúton a turista osztály szűkre szabott helye, Santiagóban pedig az egy napos kényszertartózkodás alatt a fáradtságom akadályozta meg, hogy beszámolót írjak.
Tehát a részletek:
Csütörtökön az utolsó vacsoránkat (no nem a da Vinci-félét) elköltve abban a tudatban tértünk vissza Gáspárral a HAT-Pi épületbe, hogy az utolsó simításokat elvégezvén korán nyugovóra térünk, hogy rápihenjünk a nagy utazásra. Hát nem így lett. Kiderült ugyanis egy rutinellenőrzéskor, hogy nemhogy az esőszenzor és a fényszenzor adta meg magát, de igazából még Csubry Zoli is elvesztette az uralmát Princetonból a dome (a csillagvizsgáló épület nyitható-zárható teteje) vezérlése felett. De már-már ott tartottunk, hogy félő volt, mi ott helyben sem tudjuk manuálisan elvégezni a nyitást-zárást. Óriási baj! Ha nem sikerül úrrá lenni a problémán, az exobolygó-kutatási program bizonytalan időre szünetelt volna. A dome nem maradhat nyitva. Bár csapadéktól nem kell tartani, hisz’ a világ legszárazabb sivatagában vagyunk, a gyilkos napfénytől igen. Gondoljunk csak bele, hogy ez egy „remote” rendszer, a 64 db kamerán nincs objektívsapka (megoldani, hogy mechanikusan ezek este eltávolításra kerüljenek, reggel pedig vissza, ez szinte lehetetlen. Sári Pál barátunknak sok-sok álmatlan éjszakát okozott gondolkodni ezen, végül le is tettünk róla). Így, ha a sivatagi Nap felkel, napi útja során számos kamera látómezején vonulna végig, porrá égetve mind a zárszerkezet finom lamelláit, majd ezen áttörve a tízmilliós értékű rendkívül érzékeny CCD-szenzorokat. Tehát nyitva nem maradhat a dome-tető!
Több órányi WhatsApp tanácskozás, forrasztgatás, szenzor locsolgatás után jutottunk el oda, hogy Zoli közvetlen paranccsal, a szenzorok mellőzésével ismét tudta vezérelni a dome-ot. Hajnali háromkor már ágyba is kerültünk, reggel hétkor pedig már talpon, gyors reggeli, majd leautózás El Pino-ba, ahonnan reptéri taxi, irány Santiago de Chile, ahol Gáspár meghívott egy igencsak világhírű étterembe, az Osaka Restaurant-ba. Ezután elbúcsúztunk egymástól, Gáspár elrepült Princetonba, én pedig egy pihentető éjszakát töltöttem a Holiday Inn Santiago Airport hotelben, majd másnap irány haza. Nettó 17 órás repülőút, megszakítva egy 8,5 órás párizsi várakozással. Mire mindketten hazaértünk, Gáspár barátom meg is állapította, hogy igen messze van ez a Chile. Minden bizonnyal most pár hónapig egyikünk sem vágyik vissza.
Fogadjatok búcsúzóul pár fotót a kietlen kősivatag néhány igazán törékeny és gyönyörű virágjáról (a tavasz ott is tavasz) és pillanatképeket Santiagoból.
